Kisiskoláskor (6-10 év)

BEJELENTKEZÉS





Designed by:

Első gyermekem születése

PDF Nyomtatás E-mail
Szüléstörténetek

Többévnyi boldog együtt járás után, 2003. júniusában összekötöttük életünket férjemmel.
Ekkorra, sok-sok áldozat és kuporgatás árán már készen állt a családi fészek: egy otthonosan berendezett, kétszobás lakás.
Éreztük, boldogságunkat már csak a gyermekáldás tehetné teljesebbé, ezért a tettek mezejére léptünk.


Nem sokat kellett várnunk, két hónap elteltével, egy vasárnap reggelen remegő kézzel, izgatottan szemrevételeztem a teszt eredményét, mely micsoda öröm, két csíkot mutatott. Kimondhatatlanul boldogok voltunk, férjem alig merte elhinni ezt a csodát.
Az első hetekben szinte semmilyen változást nem éreztem szervezetemben, mondtam is a páromnak: ez a baba biztosan fiú lesz, amennyire túl jól érzem magam.
Ekkor aztán elkezdtem hipotéziseket gyártani: talán nem is egészséges ez a terhesség, hogy ennyire nem jönnek ki rajtam a "tünetek"? Férjem csak mosolygott: "vissza fogod te még sírni ezt a csöndes időszakot!" Hát mi tagadás, igaza lett.
Néhány héten belül olyan erővel törtek rám a hányingerrel járó rosszullétek, hogy ezzel bepótoltam az eddigi "lazsálást" is. Ám sajnos a tünetek nem csak reggel, de egész nap jelentkeztek, melyen folyamatos eszegetéssel próbáltam segíteni.
Na, ennek aztán meg is lett az eredménye: korábbi vékony testalkatom napról-napra terebélyesebb lett. Az első orvosi figyelmeztetést még kifejezetten sérelmeztem (azaz, hogy le kéne állnom a zabálással), ám a sokadik alkalommal már fel se vettem. Mit nekem hiúság. Szemem előtt lebegett barátnőm esete, akinél terhességi cukorbetegség miatt már a kezdet-kezdetétől diétás étrendet írtak elő. Semmi édesség, semmi hízlaló étel!
Fejembe vettem, hogy a hamarosan elkövetkező rutin cukorterheléses vizsgálat eredménye biztosan rossz lesz, ezért felkészülvén az ínséges időkre, már hetekkel előtte előre betermeltem jó adag édességet. Tévednem kellett azonban, az eredmény szerencsére abszolút jó lett, így örömömben bekaptam néhány szilvás gombócot.
Teltek a hetek, a hónapok, eleinte még szorgosan végeztem a terhes tornát, (mondván, hogy azért annyira mégse hízzak el), mikor a 20. héten megtörtént a tragédia, mely feledtette velem minden eddigi csip-csup problémámat.
Egy este, a Wc-n ülve kétségbeesve vettem észre: vérzek, méghozzá nem is kicsit. Zokogva rohantam férjemhez, és elcsukló hangon ismételgettem: "- Nem akarom elveszíteni, nem akarom elveszíteni!" Ő a tőle megszokott higgadtsággal , simogatva vigasztalt és bíztatott: nem lesz semmi baj, hívjuk az orvost és majd ő segít.
Az én kedves doktor bácsim még a késő esti órákban is készségesen a rendelkezésemre állt, mikor telefonon hívtam. Mondta, hogy pakoljak össze és irány a kórház.
Nem bíztatott, de nem is mondta, hogy ez a vég, úgyhogy még reménykedtem. A kocsiban ülve némi bizalommal töltött el, hogy pocakomban élénken rugdalózott, mozgolódott a pici, mintha csak jelezné felém: "- Ne félj, Anyu, élek és virulok, nem lesz semmi baj!" Én próbáltam hinni neki és egyfolytában imádkoztam, kértem a Jóistent, hogy tartsa meg nekünk ezt a kis babát.
Rekord sebességgel értünk a város másik végében lévő kórházba, ahol az ügyeletes orvos az azonnali ultrahang alapján megnyugtatott: a pici jól van, de a vérzés elmulasztásához ágynyugalomra és infúziós kezelésre van szükség. Mint kiderült, mélyen tapadó méhlepényem okozta a bajt. Kis híján megszakadt a szívem, mikor dolgaimat elrendezvén befeküdtem a kórterembe, majd férjem elmenetele után magamra maradtam az infúziómmal és szorongató gondolataimmal. Azon az éjszakán semmit nem aludtam. Kint tombolt a vihar, csapkodta a kórterem felső ablakait, mintha ezzel is tetézni akarná szorongásomat.
Elteltek azonban a nehéz napok, a vérzésem hála Istennek néhány napon belül nyomtalanul elmúlt. Innentől kezdve viszont mindennemű tornát és nehezebb házimunkát elfelejthettem. Férjem igazi társként állt mellettem ezekben a nehéz időkben is: rengeteget segített, testileg és lelkileg is támogatott mindenben. Időközben az ultrahang meglepő információval szolgált:
"Pistike lány lesz!"
Meglepetésünknél csak az örömünk volt nagyobb. Teltek a hónapok és én egyre gömbölyűbb lettem. Sajnos engem sem került el a vizesedés és a kissé megemelkedett vérnyomás problémája.
A nyolcadik hónapban néhány héten keresztül minden reggel arra ébredtem, hogy jobb karom érzéketlenül zsibbadt. Gyűrűimtől azon melegében meg kellett válnom. Ekkor már egyre türelmetlenebbül vártam várandósságom végét: gyermekem világrajövetelét.
Elérkezett végre ez a nap is: 2004. Június 14-én, a délelőtti kontrollvizsgálat alatt elfolyt a magzatvizem. Déltől jó néhány órán keresztül bohóckodva vigadoztunk férjemmel, mert fájás még sehol nem volt. Néhány enyhe menstruációs görcsöcske jelezte csak, hogy itt valami készülődik. Felhelyezték a fájáserősítő zselét a méhszájba, megtörtént a borotválás, beöntés. A kora délutáni órákban aztán fájáserősítő oxitocin infúziót kaptam, aminek hamar megjött a hatása: a görcsök ekkor már bizony nem voltak kellemesek. Újabb néhány óra elteltével aztán epidurális érzéstelenítést kértem, ami nagyon jótékonyan hatott az azt megelőző nehéz vajúdás után. Volt időm kicsit pihenni, kifújni magam, majd hamarosan jöttek a tolófájások. Örültem, mert tudtam, ez már a záróakkord lesz, és nemsokára magamhoz ölelhetem kicsi pocaklakómat. Az utolsó nyomás már olyan volt, mintha egy film peregne előttem, aminek én már csak külső szemlélője lennék. Utolsó erőmmel hatalmasat nyomtam, majd óriási lendülettel csusszant világra az én gyönyörű kislányom. Egy 3440 grammos, 53 centis tömör gyönyör jelezte határozott hangján: megszülettem, itt vagyok!
Ennek a gyönyörű és megfoghatatlan élménynek az emléke a mai napig is földöntúli boldogsággal tölt el. Igen, a Jóisten kegyelméből egy csodálatos gyermek édesanyja lettem!