Kisiskoláskor (6-10 év)

BEJELENTKEZÉS





Designed by:

Nagy pocak, kis odafigyelés

PDF Nyomtatás E-mail
Lelki egészség

terhességem történeteSziasztok!

Bea vagyok, 1 hónapja szültem meg második gyermekemet. Szeretném megosztani veletek megpróbáltatásaimat, amit pocakos kismamaként átéltem. Teszem ezt abban bízva, hogy tán eljut az érintettekhez is, akik esetleg okulnak mindebből.


Történetemet akár ott is kezdhetném, mikor első ízben vártam a babánkat, két esztendővel ezelőtt. Azok után, hogy a buszon, metrón senki nem adta át a helyet hatalmas pocakomat látva, már meg sem lepődtem azon, mikor a szüléselőkészítő tanfolyamon az apukákra rá kellett szólni, hogy adják át a helyüket az álldogáló kismamáknak. Hasonló döbbenet ért, mikor a 4D-s UH-on külön tábla figyelmeztette a kispapákat, hogy ne ők foglalják el a kihelyezett székeket a kismamák elől!

Szerintem viszont nem csak egyes kispapákat kellene figyelmeztetni (félreértés ne essék: a többség igenis nagyon rendes), hanem kompletten az egész társadalmat. Ez akkor körvonalazódott bennem igazán, mikor a következő esetet kellett megélnem 1,5 hónappal ezelőtt: laborvizsgálatra (vérvételre) vártam a kígyózó sorban, hatalmas hassal, étlen-szomjan, ahogy ezt ilyenkor illik. Már jó ideje álldogáltam a tömegben, arra álmomban sem gondoltam volna, hogy bárki is előre enged, (ááááá nem, ők sietnek, jobban, mint egy "ráérős kismama"), és már lassan az adatfelvételi asztalhoz értem. Ám ekkor jött a svéd csavar. Az irodában három asztalnál lehetett leadni a beutalót, így a korábban egy sor hirtelen háromfelé vált. Lányos zavaromban azt sem tudtam, hová kéne állnom, de még azt sem, ki volt előttem a sorban. Lányos zavaromban megkérdeztem hát egy középkorú embertől, nem tudja-e, nem látta-e véletlenül hová is tartozom, mert én valahogy elvesztettem a fonalat. Az "úr" mogorván vágta oda:

"Azt nem tudom, hogy hol állt, de hogy nem előttem, az biztos!"

Leforrázva álltam ott a hatalmas pocakommal, miközben mélységesen megalázva éreztem magam. Isten lássa lelkem, nem akartam senki elé beállni, csak abban bíztam, valaki látta, hol álltam korábban, ahová be tudnék sorolni. Könnyeimet nyelve közöltem az emberrel, hogy jó, akkor beállok a sor végére, mire elszégyellte magát és maga elé engedett. Végig sírtam a sorban állást, de még most is könnyes lesz a szemem, ha erre gondolok.

Miért ilyen érzéketlenek az emberek?