Üvegtörők

PDF Nyomtatás E-mail
A gyermekkor gyöngyszemei

A mai fiatalok, pláne a városiak, el sem tudják képzelni, hogy mivel tölthették a szabadidőt a vidéki gyerekek 30-40 évvel ezelőtt. Erről is szól a következő kis történet.

10 évesek lehettünk a haverjaimmal, Jóskával és Jimi-vel. Egy utcában laktunk, egy osztályba jártunk, szóval éjjel-nappal együtt voltunk. Itt megállnék, mert talán a Jimi név szokatlannak tűnhet. Onnan ered, hogy a bátyámnak volt egy képe Jimi Hendrix-ről. A haveromnak tök ugyan olyan haja volt, így ragadt rá ez a név.

Akkor tájt a tv-ben egymást érték a háborús filmek, de adás csak délután volt. Hétfőn egyáltalán nem volt adás. A  moziban vasárnaponként pedig NDK-s western filmek mentek többnyire. Suli után az iskolatáska röpült a sarokba és már robogtam is ki a haverokkal lógni. Ez jobb esetben azt jelentette, hogy rúgtuk a bőrt az árokparton, vagy játszottunk a többi gyerekkel, ha kint voltak. Amikor ráuntunk a klasszikus játékokra, elmentünk messzebb, a faluszéli patakhoz. Ilyenkor mindig fel voltunk „fegyverkezve”, mint általában minden rendes kissrác. Minimum egy csúzli volt nálunk, némi munícióval. Gyakran felkerestük a helyi illegális szemétlerakót is célnak való tárgyakat keresve. Kidobott üvegpalackok, villanykörték, befőttes üvegek kerültek a patakon átívelő híd korlátjára, amiket csúzlival aztán akkurátusan „leszedtünk”.

Egy alkalommal a suliban odajött hozzánk az egyik idősebb srác Haka, hogy tud egy tuti jó helyet a faluszélen. Jó cimborák voltunk, gyakran találkoztunk a patak partján már korábban is. A borjú neveldéről volt szó, melyet valamiért megszüntettek, és az épület ott állt üresen. Még egyik gyerek banda sem csapott le rá.

Ez izgalmasan hangzott, meg is beszéltük a találkozót délutánra.

Egy hosszú istállószerű épületről volt szó, hátul kifutóval. Az épület tele volt ablakokkal. Szinte mindent elvittek belőle, csak néhány ócska tárgy utalt az épület előző funkciójára. Volt benne iroda, öltöző és mellékhelyiségek, na és persze kétoldalt karámok fémráccsal. A padlásnak külön feljárója nem volt, az épület közepén, a plafonon egy nyílás szolgált erre. Romos berendezési tárgyakból és ládákból építettünk egy alkalmi emelvényt, amin sikerült felmásznunk. Ott is csak néhány kacatot találtunk.

Többek közt egy csomó etető-, vagy inkább itató edényt. Fénykorukban a karám rácsára akasztották őket, és a kisborjúk egy tehéntőgy formájú gumin keresztül szopizták belőle a tejet.

Mókásan néztek ki, de sok hasznát nem vettük. Jól elvoltunk, és napokig jártunk oda játszani. Aztán kis idővel később egy nap a suliban Haka, akit közben a vezetőnknek választottunk, feldúltan jött oda hozzánk az egyik szünetben. Az egyik rivális banda szemet vetett a helyünkre, és hadat üzentek nekünk. Racsni, a vezérük megüzente, hogy tűnjünk el onnan, különben délután lenyomnak bennünket.

Hát nem olyan fából faragtak bennünket, hogy megfutamodjunk. Szóltunk még egy-két havernak, hogy délután szükség lenne némi támogatásra. Suli után rohantunk az istállóhoz.

Megtöltöttünk egy pár etető edényt vízzel és felmentünk a padlásra. Kis idő múlva megjött a nálunk 3 évvel idősebb srácokból álló banda. Mindjárt elkezdtük őket cukkolni a padlásról mindenféle válogatott jelzővel. Erre Racsniék elkezdték összerakni az alkalmi feljárót a padlásfeljáró alatt, hogy elkapjanak minket. Éppen erre vártunk! Egy-két bödön vízzel hamar lehűtöttük a harci kedvüket föntről. Látták, hogy ez nem fog nekik menni, ezért megpróbáltak a büszkeségünkre hatni. Elmondtak minket mindenféle betoji, gyáva nyulaknak, amiért nem merünk kiállni velük birkózni. Naná, hogy lemásztunk! Lent elkezdtünk alkudozni a szabályokról. Mivel én már amúgy is felhúztam magam a korábbi beszólásokon, ezért se szó, se beszéd derékon ragadtam a főkolompost, és egy nagy csatakiáltás mellett levittem a földre. Mindez kint történt a borjak kifutójában. A többiek körbe álltak és hangos kiáltozással drukkoltak. Miközben vadul hempergőztünk a betonon egyszer csak egy, a tér közepén fekvő régi ajtóra fordultunk. Az ajtó reccsent egy nagyot és a következő pillanatban arra eszméltem, hogy zuhanunk valahova lefelé.

Mindjárt elengedtük egymást, ahogy nagyot nyekkenve "talajt" fogtunk és ijedten kapálózva próbáltunk lábra állni a sötétben. Egy betonból készült, óriási emésztő gödör alján voltunk. A „cucc” látszatra már nagyjából meg volt száradva benne. Korábban valaki egy nagy betontuskót lökött bele, ami mint egy jéghegy csúcsa állt ki a boci kaki tengerből. Kb. fél négyzetméteren egyensúlyoztunk ketten. Közben attól tartva, hogy végleg elsüllyedünk a bizonytalan mélységű trutyiban, riadtan kiabáltunk kifelé a többieknek, hogy húzzanak ki.

Kint a srácok hovatartozástól függetlenül, egy emberként cselekedtek. Hamar kerítettek egy hosszú vascsövet, amit lenyújtva egyenként kihúztak minket, szó szerint a sza…ból. Szerencsére, nem kentük nagyon össze magunkat.

Ezután már nem volt kedvünk tovább kakaskodni. Egymás vállát veregetve jót nevettünk a dolgon, és megbeszéltük, hogy elférünk itt többen is. Ha akarnak, jöhetnek bármikor. Lassan szétszéledt mindenki, már kezdett lemenni a nap is. Mi hárman, a Jóska a Jimi meg én maradtunk legtovább, de lassan mi is hazaindultunk. Ahogy elmentünk az istálló előtt, a lemenő nap szinte hívogatóan világított át az épület koszos ablakain, fölébresztve bennünk a kisördögöt. Két cimborám elkezdett szorgalmasan kavicsokat gyűjteni, hogy egy kicsit igazítson az ablakok állagán. Sikeresen ki is dobtak egyet-egyet, közben élvezettel hallgattuk a csörömpölő üveg hangját, amit az üres épület megsokszorozott. Jómagam nem nagyon szerettem az efféle mókát, amióta egyszer otthon kidobtam véletlenül az ablakot egy kiskalapáccsal. Akkoriban ment a Parittyás Thierry a tv-ben, amit a film után magam is eljátszottam. Megpörgettem a kiskalapácsomat és elengedtem, csak célozni nem sikerült. Nagyon leszidtak a kitört üveg miatt. Így volt bennem némi gátlás, de azért egy bátortalan dobást én is megeresztettem, nem túl nagy sikerrel, mert csak egy lyukat sikerült ütnöm az egyik ártatlan ablakon. Aztán a haverok is elunták, és megállapítottuk, hogy ehhez a „melóhoz” csúzli kellene. Utána szépen hazamentünk.

Másnap, a suliban újra találkoztunk. Az első órán felállított bennünket a tanító néni és szigorúan kifaggatott minket az előző nap történtekből. Valami nagyon nem stimmelt. Én csak kapkodtam a fejem, hogy mi van. Eddig nem kaptak ekkora figyelmet a délutáni lógásaink. Aztán lassan összeállt a kép. A két cimborám előző nap még visszamentek ablakot csúzlizni. Akkora zajt csináltak, hogy a falu utolsó házaiban felfigyeltek rájuk és fülön kapták őket. Délután mentünk az iskolaigazgató elé. Neki is elő kellett adni a történetet. Nagyon komor volt és azzal riogatott bennünket, hogy majd a szüleinknek kell megfizetni a kárt, és örüljünk, ha nem rúgják ki őket azonnal a Tsz-ből emiatt.

Ettől nagyon begazoltunk. Jóska volt megrémülve a legjobban, mert a faterja volt a főkönyvelő a cégnél. Az apját nagyon szerette és tisztelte. Nálunk csak anyu dolgozott a Tsz-ben, ő is nagyon szomorú volt délután, amikor kifaggatott, mi volt. Behívatta őket az elnök miattunk, és most főtt a feje, hogyan fogja kifizetni azt a tetemes kárt, amit okoztunk. Persze én valahol igazságtalannak ítéltem a dolgot, hogy azonos súllyal kezeltek a két jómadár haverommal, de nem volt mit tenni. A Jóska apja, másnap a Tsz irodához rendelte az egész bandát. Hakát és a többieket elküldte, miután kiderült, hogy nem voltak érintettek üveg ügyben, majd hármunkat félre vont.

Nagyon komoly arccal a következőket mondta: - A Tsz elnök bácsi tekintettel rám és a szüleitekre, akiket régóta ismer és becsül, eltekint a rendőri feljelentéstől és a kártérítéstől. A legkevesebb az, hogy most bejöttök velem hozzá és bocsánatot kértek tőle, azért amit tettetek és megígéritek, hogy többet ilyet nem csináltok!

Ettől egy kicsit megszédültem. Rendőrség, kártérítés?

Ott álltunk egy hosszú, homályos folyosón egy ajtó előtt és vártuk, mikor hívnak be minket. Józsi bácsi előre ment bejelenteni minket. Egyszer csak nyílt az ajtó, és mint valami álomkórosok, betántorogtunk rajta. Ez egy titkárnő szobája volt, aki zsigerekig hatoló, szúrós tekintettel tessékelt bennünket tovább egy párnázott ajtó mögé.

Egy tágas irodába kerültünk, ahol egy nagy asztal mögött ült az Elnök. Azon vettem észre magam, hogy egyszer csak én kerültem előre. A két cimborám még nálam is jobban be volt ijedve és halk sustorgás közepette előre toltak. – Na, mondjad már, na mondjad!

Az Elnök bácsi is fölállt szigorú arccal az asztal mögött és várakozóan mondta: - Na, itt vagytok jómadarak!

A korábbi instrukciókat követve elmotyogtam a bocsánatkérést és lehorgasztott fővel vártuk, mi lesz a reakció. Aztán a Tsz elnök is elmondta a magáét. Nagyjából azt, amit már hallottunk Józsi bácsitól.

Mondanom sem kell, ezen az őszön, már nem nagyon mehettünk csavarogni.

Tisztán látszott, hogy a bennünk lévő energiát valahogy terelgetni kellene. Józsi bácsi, aki könyvelés után vitte a falu könyvtárát is, ezt jól tudta. Jóskának a történtek után minden délután jelenése volt nála, így Jimivel mi is mentünk vele. Élvezettel lapozgattuk a sok könyvet, és sokat ökörködtünk is a plafonig érő könyvespolcok között. Egyszer Józsi bácsi szerzett valahonnan két pár bokszkesztyűt és megkérdezte, van e kedvünk bunyózni. Nem volt kérdés! Elkérte a Tsz egyik termét, ahol edzéseket kezdett nekünk tartani. Hazafelé a kocsmában az öreg minden este fizetett nekünk egy nagy jaffát, és míg megittuk, tátott szájjal hallgattuk a történeteket Papp Laciról.

Hamarosan egyre több gyerek csapódott hozzánk. Komoly sportélet kezdett kialakulni a semmiből. De ez már egy másik történet.

Tibcsi bácsi